A világ távoli részein járva sokszor meghökkenünk az idegen és fura szokásoktól. Indiában az emberek például csak úgy kézzel a levegőbe fújják az orrukat. Igen gusztustalan szokás. A dolgot súlyosbítja, hogy nem fordulnak el, sőt teljesen szemérmetlenül teszik ezt. Ha kerékpároznak szimplán oldalra hajolnak, ha buszon ülnek egyszerűen csak kihajolnak az ablakon. Gyalogosként az ember a harákolást hallva írtó gyorsan megtanulja, mikor kell félre ugrani.
Én, tradicionális módon, textilzsebkendőt használok. Mikor először vettem elő egy tömött indiai buszon és trombitáltam bele a magam megszokott kis módján, a szokásos zsivaj hirtelen megszakadt, ötven döbbent és kíváncsi arc meredt rám. A figyelem középpontjába kerülvén éreztem, eljött az alkalom a népnevelésre: Kultúrfölényem biztos tudatában körbenéztem, hatásszünetet tartottam, majd látványosan összehajtottam a zsebkendőt, és ahogy illik, zsebre tettem.
A mutatvány sikerült, bár nem úgy ahogy én gondoltam. A tömeg felmordult, a tanácstalanság és értetlenség zsivaja volt ez. Pár pillanattal később a feszültség feloldódott, egyszerűen köznevetség tárgya lettem. Magamba roskadtan ültem helyemen. De a végtelen buszút folyamán észrevettem, még hosszú ideig mutogattak rám, és mozdulatom utánozva vitatkoztak. Talán van remény? Az próbálták kitalálni, a fehérek, akik mindent okkal tesznek, miért teszik el, és otthon vajon mire használhatják, amit kifújnak az orrukból?
No Comments