Párszáz fonttal a zsebünkben kibuszoztunk a Londonból északra menő autópályához és kitettük a hüvelykujjunkat. Elhatároztuk, hogy megnézzük Skóciát. Eszement vállalkozás volt, de huszonkét évesen semmi nem tűnik lehetetlennek. Nem is volt az. Egy kamionos vett fel minket, aztán CB rádión adtak minket kézről kézre.
A bolondokon rajt tartja az úr a szemét. Ötszáz kilométer tettünk meg, anélkül, hogy tudtuk volna hol járunk. A negyedik kamionos éjfél körül megállt egy domboldal mellett és azt mondta. That’s gonna be the end! – és kitett minket. Reggel Stranraerben, az öböl fölött ébredtünk, a látóhatáron túl az ír partok voltak. Vad szél cibálta a sátrat. Estefelé egy esküvői csapatot szállító buszra kéredzkedtünk föl. Megint nem tudtuk mit teszünk, a buszon másfél órán át fújta a skót dudás. Félsüketen a külváros felé gyalogoltunk, Glasgowra nem akartunk időt vesztegetni, a világot akartuk látni. A kertvárosban bolyongva találkoztunk a vörös hajú öregúrral, aki egy skót juhászt sétáltatott. Kérdezte házasok vagyunk-e. A barátnőmmel egyszerre vágtuk rá. Én az igent, ő a nemet. Ekkor meghívott minket a házába. Özvegy volt és magányos. A barátnő örült, hogy meleg vízben zuhanyozhat, ágyban alhat, én örültem a skót whiskynek. Az öreggel ketten üldögéltünk a kandalló előtt, kint tipikus skót idő volt, az eső verte az ablakot. Az öreg a háborús élményeiről mesélt. Then the bloody british? így kezdődött minden történet. Akkor hallottam először Burmáról.
No Comments